VII. Fejezet: A látomás

A lovagok keresztül lovagoltak a kapukon a teljes lakosság éljenzése közepette. Õk voltak a legendás hõsök, õk voltak akiknek meg kellet menteni a lakosságot. A csillogó páncéljukban a kiélezett kardjaikkal, egy kicsit hasonlítottak a történetekbõl ismert hõsökre. Senki nem mondta volna hogy elbuknak aki látta õket.

Majdnem 300 lovas, kereste az istent. A legenda azt mondja hogy az isten üveg emlékmûvet építetett évekkel ezelõtt és hogy maga az isten is a közelében lakozik, a követõivel körülvéve.

A lovagok belovagoltak a vadonba. AZ erdõben megöltek minden ördögi teremtményt amivel találkoztak, de sokan voltak és össze-vissza. Olyan volt mintha amit megöltek egy másik helyen újraéledt volna.

Egyik este a lovagok teljesen kimerültek és mély álomba merültek. Egy helyrõl álmodtak ami a völgy mellett terült el; emberek is voltak ott. Elõször azt hitték megérkeztek az úti céljukhoz, de egyszer csak észrevettek embereket. Arcukon a fáradtság vize folyt és úgy tûntek mintha a lelküket valami fogva tartaná. És ekkor a lovagoknak világossá vált: Ez az isten búvóhelye volt és azok nem normál emberek voltak hanem a szolgálói. Közelebb mentek, de ahogy egyre jobban megközelítették az emlékmûvet úgy érezték mintha valami blokkolná a látásukat. Az álom véget ért.

A lovagok már nem voltak annyira eltökéltek. A tudásuk már nem volt annyira beszürkülve. Úgy döntöttek északnak mennek mert tudták hogy ott kell lenniük. A fejükben és szívükben egyre érthetõbben hangzott el egy kis versike ami az álom hatása lehetett. Egy el feledt ima volt:

A gyermekeid vagyunk, Régóta el feledten élünk, Ne hagyj el minket.